Olympus E-P2 – ráncfelvarrásnak is kevés

Idei első fényképezőgép tesztemre az Olympus E-P1 frissített változatát, az E-P2-t kaptam.

Rossz ómen, ha az első idei tesztem fanyalgással kezdem.
Pedig azzal kezdem.

Az Olympus tavaly novemberben jelentette be az E-P1 frissített változatát, az E-P2-t, pedig az E-P1 csak 5 hónapos volt ekkor. Talán ennek okán nem is csoda, hogy alig történ változás, vagy újítás. De talán ezért elég lett volna valami megkülönböztető jelzés, pl. E-P1s.

Mi is változott? Gyakorlatilag csak annyi történt, hogy a Panasonictól „átvették” az opcionális elektronikus kereső lehetőségét. Legalábbis a csatlakozó eléggé hasonló a Panasonic Lumix DMC-GF1-nél látotthoz, s maga a panel is ismerősnek tűnik a G1-ből. Kiváló részletgazdagság, nagy képméret. Bár a képfrissítés szobai fénynél már nem túl folyamatos.
Ezen felül két új művészi szűrő került a gépbe (keresztbehívás és dioráma), lehetőségünk van teljes manuális módban videózni, bekerült a képi üzemmódok közé az i-Enhance (ami első látásra semmit se csinál), valamint a kompakt gépekből (mint pl. FE-5020, vagy mju-7010) megörököltük az AF-tracking fókuszmódot (elméletileg az élesre állított tárgyat követné, ami persze megint csak nem igen akar működni).
Vaku persze továbbra sem fért a vázba, pedig a Panasonic valahogy megoldotta…
Csoda, hogy fanyalgok?

Na de a lényeg az, hogy a következő 1 hetet ezen gép társaságában töltöm, s mivel e pár funkción kívül változatlan modellről van szó, komoly kihívás sem vár rám (hacsak nem az említett AF-tracking működésre bírása 🙂 )

A kész cikk:
Olympus E-P2 teszt