Húsvéti tavaszolás Zemplénben – 2. nap

Kedden Kőkapu és Páfrány tanösvény között indultunk laza sétára, majd Kerek-kő felé is ellátogattunk.

A bőséges reggeli után úgy terveztük, hogy délelőtt teszünk egy laza sétát a közelben lévő Páfrány tanösvényen. Itt a helyi faunáról és az erdőgazdálkodásról adtak kis ízelítőt, miközben jól megmozgatták tagjainkat. A laza séta helyett azonban kemény túra lett a vége, olyan meredek emelkedőn és komoly lejtőn kellett haladnunk, hogy bizony szuszogtunk a végén. Bár Meli biciklivel indult el az elején, a végén elég sokat kellett a bringáját cipelni. Ja és természetesen az első 100 méter után találtunk egy jópofa kis bogarat amit kézből nem tudtunk lemakrózni, úgyhogy vissza is caplattunk állványért. Az egyetlen makrózás után természetesen más téma nem akadt így kvázi feleslegesen cipeltük végig a nagy dögöket a teljes útvonalon 😛 .

Komoly téma hiányában így inkább csak a kilátást fotóztuk, no és persze a hely kisvasút sem maradhatott ki. Még egy kis patakos infantilizmus is belefért, ahol Meli úgy ivott a patakból, mint egy kiskutya 🙂 .

Délután 1 óra felé vártak minket ebéddel, amit jóízűen fogyasztottunk el. Ezután kis sziesztát iktattunk be, hiszen ki kellett pihenni a nagy ebéd fáradalmait 😛 . Bár terveink között az szerepelt, hogy kerékpárral lemegyünk Kishutára, majd onnan kisvasúttal vissza, ez sajnos nem valósult meg. Ennek két oka volt, egyrészt a szálló kerékpárjai enyhén szólva elhasználódott állapotban voltak (értsd: volt olyan bringa, amit hiába tekertünk, 1 cm-t sem mozdult, de a többinek is nyeklett-nyaklott a pedálja vagy kereke, esetleg éppen a fék nem működött). Egy vagy két működőképes bringát tudtunk volna találni, de négy kellett volna.
Végül úgy döntöttünk, hogy aznap elhalasztjuk a kisvasutazást, helyette előrehoztuk a Kerek-kőre tervezett kirándulásunkat.

A térképet elnézve a csajok úgy döntöttek, hogy ők inkább ezt most kihagyják – kivéve persze Melindát. Többször is megkérdeztem tőle, hogy tuti akar-e jönni, kihangsúlyozva, hogy hosszú lesz és fárasztó, s még a térképen is megmutattam, hogy mennyi volt a délelőtti séta és mennyi lesz a túra. Persze vállalta, de megegyeztünk, hogy nem lesz hiszti, ha fáradt lesz, akkor sem. Ha elindul, akkor jönnie kell, nem fordulhat vissza.

Délután 3-kor indultunk. Tanulva a délelőtti sztoriból, most csak az ultrakompakt Casio tesztgépet vittem magammal. Dehogy cipelek megint felesleges cuccot 🙂 .
Kicsit izgultam, hogy lesz-e idő még sötétedés előtt lejönni, de reméltem, hogy menni fog. Bár tény, Meli tempójával nem számoltam, indulás után kicsit lassúnak is tűnt a dolog.
A terep eleje teljesen laza volt, szinte sík, minimális emelkedés volt csak. Az erdőbe beérve az első komolyabb kanyarnál kis tétovázás volt, hogy merre is kéne menni, ugyanis a jelzéseket egyszer csak nem találtuk. A térkép – bár nem volt régi – mégis elavultnak mutatkozott. A helyzetet végül a GPS mentette meg. Kis kaptató után szintén kis emelkedésű szakaszon folytathattuk tovább utunkat.

Egy kis rétre kiérve kellett a sárga jelzésről kékre váltani. Ezt persze Meli az út alatt kb. 10× kérdezte meg: mikor lesz a kék csík? Kis türelmetlen 🙂 .
A rétről kis pihenő után indultunk tovább, de persze előtte még egy fotó a helyszínről Mice tollából, ő ugyanis hozta a tükröst.

Ekkor már háromnegyed 5 felé járt az idő, vagyis 2 óra 45 perce meneteltünk. Kicsit aggódtam, hogy ilyen tempó mellett sötétben érünk csak vissza, bár végülis lámpát vittünk, de azért mégiscsak jobb világosban befejezni a túrát.
Itt már Meli kezdett fáradni, le-lemaradozott, sokat kellett rászólni, hogy előttünk menjen.
Egyik helyen fotózgattunk éppen, amikor megszólalt a telefon. Nicsak, térerő! Ez csak azért érdekes, mert mióta megérkeztünk, nem láttunk ugyanis ilyet 🙂 . No ha ezt tudtam volna, én is elvittem volna a telómat egy-két hívás erejéig.
Még néhány kanyar volt hátra. Közben láttunk egy nagy fészket is, az persze nem derült ki, hogy milyen fészek, bár a lakója kétszer is megmutatta magát, egyszer oda, egyszer vissza. Vagy sólyom, vagy ölyv fészke lehetett, bár nem vagyok madárszakértő. Tőlem akár sas is lehet 🙂 .Mindenesetre valami ragadozó madár volt.

Térkép szerint egy bal kanyar volt már csak, no Meli itt aztán bele is lépett úgy az állott vízből kialakult tócsába, hogy a teljes cipője elmerült. Hiába mondtam neki, hogy én utánam jöjjön 😛 . Néhány száz méter után felértünk egy magaslatra, aminek nagyon meg is örültünk. Bár a kilátás nem volt olyan óriási, azért jó volt tudni, hogy megérkeztünk. Sajnos elég erős szél fújt ott a magaslaton, Meli nagyon didergett is, ráadtam a melegítő felsőm, de még úgy is fázott. Így aztán gyorsan lejjebb ereszkedtünk pár métert, s ott pihengettünk egy kicsit.

Hazafelé már nem volt semmi különös, a jól ismert úton haladtunk. Ekkor már nagyon fáradt volt Meli, sokszor szótlanul bandukolt utánunk. Többször mondtam is neki, hogy ne maradjon le és előttünk menjen, mert beleharap a popsijába egy farkas 🙂 . Mikor már nagyon nehezen ment a dolog, akkor úgy döntöttem, hogy a nyakamba kapom. Fel is gyorsultunk rendesen 🙂 . Amit felvettem, elszállt a fáradtsága, elkezdett danolászni, meg hangosan a fél erdőnek tudtára adni, hogy biza’ ő a világ ura 😛 . Persze sokáig én sem bírtam cipelni, talán két vagy háromszáz métert haladtunk így, aztán még fel az emelkedőn, de ott aztán letettem.
Még egyszer volt a nyakamban a leányka, de ekkor már nem volt nagyon fáradt szerintem, mert ismét dúdolászni kezdett bandukolás közben. Igaz, sokszor kérdezgette, hogy mikor érünk a lankás terepre, mert ott be volt neki ígérve még egy nyakba vétel…

Épp sötétedésre értünk le, az asszonyok már elénk is jöttek, gondolom már kicsit aggódtak is, hiszen semmit nem tudtak rólunk. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire sokat is számít manapság a korábban annyira gyűlölt mobiltelefon.

Utólag kiderült, hogy nem is a Kerek-kőig jutottunk el, csak az előtte lévő magaslatig, mégis úgy gondolom, hogy a kitűzött célt nagyjából teljesítettük, Melire pedig nagyon büszke voltam és vagyok is, hogy szinte szó nélkül végigbírta a túrát. Az, hogy 8 km folytonos séta után már elfáradt, nyilván nem is csoda egy 6 éves gyereknél.

Este sajgó talpakkal kezdtünk neki vacsizni a hazaiból, s gurítottuk le után jólesően a hűsítő sört 🙂 .