Túra a Kőröshegyi völgyhíd alá

Tesómék érkezése utáni nap a Kőröshegyi völgyhíd lett következő kerékpáros túránk végcélja.

Ezt az utat azonban már nejem kihagyta, így ebéd után csak tesóm, lányom és én keltünk útnak.
A Balatonföldvár felé vezető út már ismerős volt, ennek ellenére más élményekkel is gazdagodtam. Tipikusan a hogyan fáradjunk el 5 km alatt eset állt fent. Egyrészt az előző napok után másik biciklire szálltam, ezen volt ugyanis a gyerekülés. Másrészt pedig a huszonegynéhány kilós Meli, mint valami mázsás puttony, úgy nehezedett a biciklire, amitől mintha kicsit nehezebb lett volna tekerni 😀 .

Mind1, átértünk Földvárra és ez a lényeg. Földváron eltöltöttünk másfél órát geocache-eléssel. Pont egy multiládát fogtunk ki, így körbejártuk a fél kikötőt, aztán pedig még a löszfalra is felvitt az út. Mondanom sem kell, hogy a felfelé vezető úton már muszáj volt tolnom a bringát, egyszerűen elfogyott a nyomatékom 🙂 .
A negyedik pont után végre megkaptuk a végső koordinátákat, mely Földvár kisebbségi telepére vezetett.
Itt is elég meredek volt az út, a döbbenetet azonban inkább az itt lévő házak adták.

A kilátás Tihanyra valami fantasztikus, így aztán nem is csoda, hogy csak a kisebbség, magyarul a gazdag felső réteg engedheti meg magának, hogy itt építsen házikót.
Érdemes megnézni a képeket, szerintem magukért beszélnek 😉

A legnagyobb házat egyébként egy svéd ember építtette, de a többi ház előtt sem állt KFG-nél régebbi rendszámú járgány. Hja, és nyilván nem Suzuki Wagon R+-okat kell elképzelni e felhajtókra 😀

Mivel a geoláda valahol bent a susnyásban volt, s valakinek a biciklikre is vigyázni kellett, volt időm körbenézni és gondolkozni. Vajon hogy fog innen lejárni a Balatonra fürdeni?
Hja. De naív vagyok. Sehogy.
Hát csak nem gondoljátok, hogy akinek itt van házikója, majd belemegy a koszos Balatonba. Há’ minek a medence a telek végibe’? 😉

A keresgélés elég sokáig elnyúlt, így délután 5 felé folytattuk utunkat a Völgyhíd felé.
Persze túránk ezen része már könnyebb volt, hiszen csak le kellett gurulni a lejtőn.
Vagy legalábbis első körben könnyebbnek tűnt.
Persze mikor szólaljon meg a telefonom, ha nem akkor, amikor épp 40-nel száguldok lefelé a lejtőn, aminek a végén egy nagy kanyar vár, hátam mögött meg az 5 éves lányom ujjong a sebesség mámorában 😉
Komoly fékteljesítmény és a kanyar bevétele után a teló után nyúltam, majd felvettem.
Panant volt.
Halló.
Halllóóóó?!
Semmi.
Süket.
Nézem, letette, hívásidő: 0:00:01.
Eheh 😛

De újabb kanyar közeledett, tehát gyorsan elraktam és behúztam a fékeket, ahogy tudtam. Hát elég meredek volt a megállás, szerencsére volt egy kisebb lehajtó rész, így arra rákanyarodva meghosszabbíthattam a fékutam.

TúraGPS-ünk Kőröshegy ritkán lakott részeire terelt, ahol egyszer csak jobbra fordult az út, pedig a térkép szerint balra kellett volna.
No de sebaj, legalább szétnézünk itt.

Viszonylag közel jártunk már a Völgyhídhoz is, így lőttem egy nagylátóst. Nem túl extra, de a méretek már ezen is jól látszanak.

Mielőtt tovább mentünk volna, tesóm még meg akarta nézni, hogy az a bizonyos út merre visz. El is indult, s megbeszéltük, találkozunk a párhuzamos útnál. Egyszer csak hangos kutyaugatásra lettem figyelmes, majd mintha valaki kiabált volna. Azt viszont nem értettem, ki az és mit akar. Gondoltam talán tesóm mondja, hogy ne arra menjek, mert az nem jó út és menjek inkább utána. No akkor áttoltam a szántáson megint a biciklit, rajta a lányommal. Élmény volt másodjára. Kapaszkodok fel a füves emelkedőn, mire egyszer csak tesóm jön szembe. Mint kiderült, a hülye kutya majdnem letámadta, még szerencse, hogy maga elé kapta a biciklijét.

A rövidke hátralévő út után végre odaértünk a híd közelébe. Monumentális, nem vitás. Tesóm még elvitte a Melit egy újabb geoládához, úgymond „kincset keresni”, én addig kifújtam magam és készítettem pár képet.
Jah és találkoztam a 7Up figurájával is, Fidoval. Igaz, csak az árnyékát tudtam megörökíteni, mert állítása szerint régen járt fodrásznál és túl összeállt a haja, ami miatt szégyenlős volt…

Miután visszaérkeztek a kincskeresők elkerekeztünk közvetlen a hídhoz.
Fantasztikus érzés a híd alá állni. Egyrészt a több, mint 50 méter (legnagyobb pontján 87,5 méter) magas híd önmagában is lenyűgöző, másrészt a rajta elhaladó autók még alulról is hallhatók. Kevésbé félősek még kipróbálhatják a visszhangot is, amely a pillérekről remekül visszaverődik.

A hídmesteri telep végéről egy kanyargós út visz fel az autópályáig, ahol akár a hídra is feljuthatunk, mivel külön gyalog útvonalat is kiépítettek. A kanyargós út azonban a közlekedés elöl elzárt, erre egy mindkét irányból behajtani tilos tábla figyelmeztet, amely az Állami Autópálya Kezelőt teszi kivételnek. Gyalog nyilván rátérhetünk az útra, hiszen ez csak egy KRESZ tábla, nem pedig a belépést tiltó tábla.
Az más kérdés, hogy a hídra valószínűleg nem szabad csak úgy rámenni, hazafelé úton az autóból figyeltem is, hogy elég sok térfigyelő kamera van elhelyezve.

Visszafelé egy könnyebb útvonalon jöttünk, így legközelebb már tudjuk, merre érdemes menni.
Íme a térkép: