Kővágószőlősi utótavaszolás – 1. nap

Bár sajnos nem online tudósítás, mégis úgy tervezem, hogy ugyanúgy naponta egy postot közlök, így talán könnyebb lesz átérezni a történteket. Fontos tudni, hogy a kirándulás még a nagy pécsi áradás előtt történt, így utólag visszagondolva elég mázli, hogy nem akkor jött a monszun 😛
Na akkor vágjunk bele…

Még javában a télben jártunk, amikor felmerült az ötlet, hogy el kellene szórni az üdülési csekkeket, tekintettel arra, hogy nyáron úgyse olyan helyre megyünk, ahol elfogadják.

Feleségem megint aktiválta magát és ki is nézett egy számára kedves kis vendégházat Kővágószőlősön. A szervezés közben azért akadtak furcsa dolgok, aki benne volt, az tudja mire gondolok. A lényeg azonban az, hogy pénteken délelőtt el tudtunk indulni.
Az út kegyetlen hosszú volt. De nem azért, mert 250 km, hanem azért, mert nem én vezettem 😀 Már máskor is észrevettem, hogy ha vezetek, sokkal gyorsabban telik az idő, mintha csak utas vagyok. Ingerszegény környezetben ez nem meglepő (és most egyáltalán nem a társaságra gondolok!). Ráadásul nem egyszer mentem már azon az úton, szóval semmi újdonság nem volt, hogy nekiálljak nézelődni.

Kb. fél 2-re érkeztünk Kővágószőlősre. Kis segítség után meg is találtuk a Mecsek vendégházat. Mivel hétköznap volt, a háziak még nem voltak otthon, csak a nagymama igazított el bennünket és engedett be a házba.
Na hát az a ház, az valami fantasztikus. A telek a Jakab-hegy lábánál található, két házzal, s tágas füves udvarral.

A kecó modern, tágas, szép. Nincs belőle semmi kispórolva, nem érezni azt, hogy „jó lesz ez a celebeknek” felkiáltással készült volna. Két szoba, mindegyikhez egy-egy WC-s fürdőszoba. A konyha rész is remek, van hűtő, van mikrohullámú sütő és még levegőkeringetéses villanytűzhely/sütő is 🙂 .

Első dolgunk az ebéd volt, amit úgy 3 óra felé el is költöttünk. Ekkor értek haza a háziak, akikkel jó fél órát beszélgettünk, de nem húztuk sokáig, mert már nagyon mehetnékem volt fel a hegyre. Azért a pálinka kóstolást nem úsztuk meg, na persze nem is ellenkeztem nagyon 😉 A barack is nagyon zamatos, de a füge az aztán igazán különleges volt.
Kaptunk egy remek ajánlatot is, miszerint szívesen sütnek nekünk a hétvége egyik napján kemencés libacombot. Ínycsiklandó, már csak rá gondolni is. Az ár viszont szerintem erősen túlzott. Fejenként 4.000 Ft-ot kértek volna ezért. Gyors fejszámítás: ha a gyereket nem számoljuk, az is 16 rugó. Na annyit azért nem ér. Talán egy tősgyökeres budapesti gondolkozás nélkül kifizetné az élmény miatt, de nekünk azért már volt hasonlóban részünk, ráadásul fele áron (Tamás tanya Lajosmizsén, akit esetleg érdekel).

Miután összekaptuk magunkat, elindultunk felfelé a hegynek. Térképünk csak digitális formában volt, GPS hiányában mindez a telefonra feltöltve, s a kis méretű, 320×240 pixeles LCD-n kukkoltuk, merre is járhatunk, s merre is kellene menni.
Végül is ez a módszer már bevált a Zemplénben is.

Egy rövid kört terveztem, útba ejtve a Babás-szerköveket. Mivel túl sok időnk nem volt sötétedésig, nem is akartam nagyon hosszúra nyújtani, no meg ez inkább csak afféle bemelegítésnek készült.

A szerkövek csodaszépek. Fent a hegyen néhány helyen megmaradt sziklákról lehet letekinteni a falura, s jó idő esetén még a Szlovén Júlia-Alpok is látható. Jó érzés így körbenézni, s tudni, az ott már egy másik ország.

S mivel nem csak egy ilyen van, mindegyiknél elidőztünk. Persze nem volt veszélytelen a dolog, olyan magasságban, mindenféle korlát nélkül. Gyanítom, hogy nem egy ember vethetett ott véget az életének. Szorítottuk is a majd 7 éves lányunk kezét, mint a részeg a poharat 😀
A szerkövek egyébként a vörös homokkő megmaradt, cementálódott darabjai, amelyeket az erózió nem mosott le úgy, mint a puha homokkövet.
Mint mindennek, a Babás-szerköveknek is van egy legendája, íme:
A Jakab-hegy alján, a faluban élt réges-régen két gazdag család. Ezek szakadatlanul versengtek egymással. Egyszer egy ismeretlen koldus tért be hozzájuk. Mindkét házból kizavarták, bántalmazták. Ekkor megátkozta őket: „Váljatok kővé, amikor a legboldogabbak akartok lenni!” Mindkét gazdának egy-egy leánygyermeke volt. Egy napon mentek férjhez. Az egyik ház lakodalmas népe ezúttal megelőzte a másikat. Már jöttek vissza a jakab-hegyi barátok templomából, ahol az esküvő volt, amikor a másik még csak fölfelé tartott. Éppen ott találkoztak, ahol a mély szakadék felett a legkeskenyebb volt az út. Egyik vendégsereg sem akart kitérni a másik elől. Az egymással versengő örömapák egyszerre szólaltak meg: „inkább váljuk kővé, de ki nem térünk!” Ebben a pillanatban az egész násznép kocsikkal, lovakkal együtt kővé változott. Azóta is ott állnak sorban a hegyoldalon.
forrás: Kovagoszolos.hu

Rövid túránk végül 3 órásra sikerült, már sötétedett, mire visszaértünk. Szerencsére nem mentünk végig teljesen a kiszemelt úton, Brigi még előtte jobbra terelt minket, mi pedig jó birka módjára követtük is (a fenti térképen a valós, bejárt útvonal látható).

De jól tettük, mert így rövidebb lett a túra, s még a templomot is láttuk a kék óra elején.
Egyébként gyönyörű az a része a falunak. Közvetlen a templom mellett van a temető, s a kettőt egy vadgesztenyés választja el, rajta kikövezett út. Ott állva igencsak könnyű volt beleélnünk magunkat, hogy milyen érzés lehet egy temetés során kijönni a templomból és végigkísérni a szerettünket, rokonunkat, ismerősünket az utolsó útján, amely azok között az óriás, öreg gesztenyefák alatt vezet a nyughelyhez.
Maga a temető is szép, gyönyörűen gondozott.
Nem is véletlen, hogy visszamentünk még oda. De erről majd az aznapi postban.

Este 8 felé kellemesen elfáradva kezdtünk neki vacsoránknak…