A rövidre sikerült első nap után másnap reggel nagy lelkesedéssel, ámde annál inkább sajgó derékkal ébredtünk. Bár első pillantásra nagyon megörültünk az ágyikónak, mert ugyanolyan fazonú volt, mint az otthoni sajátunk, mégsem volt túl komfortos. Ennek egyetlen oka pedig az, hogy a mi rugós betétünkkel szemben ez csak egy vékony habszivacs csíkot adott a vándor fáradt teste alá, amit derekunk kevésbé tolerált. No de indul a második nap, talpra fel!
Senki ne gondolja, hogy korán keltünk. Bár mindenesetre jó érzés volt, hogy annak ellenére, hogy lustálkodónak tartom magam, mégsem én keltem fel a legkésőbb :).
Aznapra azt terveztük, hogy hárman – Ági, Meli és én – nekivágunk a Jakab-hegynek, irány észak, egészen pontosan Abaliget, vagyis a hegy túloldala.
Brigiék pedig dél körül elindulnak szintén Abaligetre, de ők kocsival (hogy addig mit csináltak, az legyen az ő titkuk, hihihi 😀 ).
Ott aztán majd összefutunk és majd ők hazaszállítmányoznak. Egyedül még csak-csak vállaltam volna az oda-vissza utat, de gyerekkel, meg feleséggel azért egy kicsit sok lett volna. Bár megfordult a fejemben, hogy visszafelé ők kocsival, én meg ugyanazon az útvonalon hazatúrázok, de végül győzött a fáradtság és én is a kocsit választottam :).
No tehát olyan fél 11 környékén el is indultunk, felkaptuk a tegnapi túrabotunkat és a már ismert útvonalon elindultunk.
A Babás-szerköveket ezúttal részben kikerültük, picit bentebb, az erdőben sétáltunk, amíg lehetett. Nem lehetett sajnálni, hogy arra mentünk. Gyönyörű volt az erdő, kár, hogy ezeket fotón képtelenség visszaadni.
Mint látható a lenti térképen, nem kicsit volt hosszabb a túra, mint az előző napi (az előző napi kör lent pirossal látható).
A Babás-szerkövek után tehát északra indultunk, felfelé a Sasfészek felé. Ez a terep már egy kicsit keményebb, mint az előző, a mállott homokkő nem volt túl jó terep, ráadásul meredeken felfelé haladtunk egyetlen embernyi széles ösvényen, balról a hegyoldal, jobbról a mély erdővel.
Kicsit kifáradva értünk fel a Sasfészekhez, ami nem más, mint egy 20 méter magas homokkő fal. Öröm volt itt időzni egy kicsit, mivel kis erőt gyűjthettünk a következő megpróbáltatásokhoz, amiről persze még nem tudtuk, milyen lesz. A meredek sziklafal egyébként előhozta belőlem a kíváncsiságot. Sosem voltam komoly hegymászó, falmászó pedig pláne nem, de mégis úgy éreztem, hogy hívogat, mintha próbára akarna tenni. Kb. 3 méter magasan volt is egy kisebb, növénnyel borított kiszögellés, gondoltam oda tök jó lenne felmászni. Persze csak 1,5 méterig jutottam, s ott megrekedt a dolog, mert túl nagy távolságban volt a következő fok. Mindegy, nem is ez volt a lényeg.
Mivel erre a hosszú túrára gépet nem hoztam, egyelőre mobillal lőttem 1-2 emlékképet, mert tudtam, hogy vissza fogok még ide jönni.
A Sasfészek után ismét felfelé indultunk, ha lehet, még meredekebb kaptatón, mint az előbb. Szerencsére ez a szakasz nem volt olyan hosszú, mint az előző, így hamar felértünk. Fel? Hova? A Jakab-hegy kvázi fennsíkjára. Fantasztikus érzés volt a magasban az a szinte csak dimbes-dombos rész.
Innen már könnyű volt a terep, megnéztük gyorsan a halomsírokat, bár különösképpen nem volt érdekes.
Jó fél órás séta után elkezdett cseperegni az eső. Na, már csak ez hiányzott. Tök jó, hogy még egy ernyő sincs nálunk. Szerencsére a gyenge szemerkélésnél nem jutott tovább, de azért aggasztott a dolog. Kicsit bele is húztunk, meg is lett az eredménye: enyhe tévesztés, 200-300 méteres felesleges kitérővel. Bár visszafelé azért megnéztem még egyszer, hogy tényleg én voltam-e hülye, vagy valóban félreérthető a jelzés.
A turistaút ugyanis itt szétválik a kerékpáros túraútvonaltól, melyet egyetlen, nyíl formájú kék jelzés mutat. A nyíl jobbra mutat. Valóban jobbra felé van a kék jelzésű túraút, de a kerékpáros túraút is, igaz, az teljesen jobbra, míg a turistaút a jobbra irányt követően 10 méter után enyhén balra. Na hát nem egyszerű ez így leírva, de remélem nagyjából érteni.
Ezen a részen már a korábban is látott és szagában is érzett medvehagyma tömkelegével találkoztunk. Na itt sajnáltam, hogy nem volt nálam a gép, ugyanis tömve volt az erdő alja és bizony jó képet lehetett volna kihozni ebből a tájból. Emlékül lőttem egyet megint a mobillal, de itt már szemben a Sasfészekkel nem azt tudtam, hogy visszajövök még, hanem azt, hogy nem fogom tudni újrafotózni.
Kár érte.
Nem sokkal távolabb egy kis frissítőre leltünk a Pálos-forrásnál. Az elképesztően hideg forrásvíz jól esett.
Itt egyébként kifejezetten jól jött, hogy térkép csak a mobilomban volt. Ugyanis nem volt teljesen érezhető, hogy az utunknak még csak a felénél járunk :).
Hosszú, ámde szép séta után értünk fel a néhai Petőc-akna helyére. Régen itt komoly bányászat folyt, s még a teherautó forduló is megvan, ma azonban már csak a régi termelés szelleme lebeg a bebetonozott akne felett.
Innentől kissé unalmassá vált az út, ugyanis elég egyhangú terepen jártunk. Kicsit csalódtam, mert ez az útvonal a Rockenbauer Pál nevével fémjelzett kéktúra részét képezi. Azt gondoltam, hogy emiatt különleges és szép lesz. Végül is nem volt randa, de többre számítottam.
Újabb másfél óra séta után leértünk Abaligetre. A csónakázótavat megelőző, a Jakab-hegy északi lejtőjét magába foglaló szakasz viszont megint csodálatos volt. Több, mint száz éves fákkal tarkított, ritkás erdőben jártunk. Igazán megkapó és hangulatos hely volt.
Leérve Abaligetre megdicsértem Ágit, hogy milyen keményen helytállt, fájós térddel végigküzdötte a kb. 12-13 km-t. Na persze Meli se volt kutya, simán végigjött, csak a legvégén kaptam a nyakamba pár száz méterre.
Pár perccel később össze is futottunk Brigiékkel, majd úgy döntöttünk, hogy bemegyünk Pécsre egy kis városnézésre és nem utolsó sorban némi kalória magunkhoz vételére.
Nos hát a Széchenyi tér. Őszinte leszek: nem tetszik.
A régi formája valahogy jobban bejön, a mostani, végig járólapozott megoldás nekem kicsit olyan szocreál kort idéző, amikor mindent betonból csináltak, azzal a különbséggel, hogy most meg mindent járólappal. Nekem hiányzik a sok virág, a fák, a kicsit több természetesség. Hát nem bűvölt el Európa kulturális fővárosa. Pár évvel ezelőtt jobban tetszett.
Rövid keresgélés után beültünk egy pizzériába, majd utána további nézelődés következett. Nem maradt el a lakatfal sem, meg fotóztam egy picit MDF fricskás képet is :).
|
|
No a városnézésről most nem is írnék részletesen, már így is nagyon hosszúra sikeredett a mai bejegyzés, így búcsúzóul csak annyit, hogy este még annyi erőnk maradt, hogy a megahiperultrasztár előválogatóját meg tudtuk nézni, bár az utolsó 10 percet szerintem már ülve végigaludtam 😀
