Nemrégiben három teleobjektív járt nálam(-unk) teszten, két 70-200mm f/2,8 és egy brutál szupertele, a Sigma 500mm f/4 DG OS HSM Sports.
Utóbbi teszteléséről részletes beszámoló készült, ez olvasható itt teljes terjedelmében (a cikkbe egy egyszerűsített változat kerül, amelyben csak a képekre és a fotózásra koncentrálunk, a kalandos út és az egyéb személyes tapasztalatok nem lesznek ott olvashatók).
fotó: Irházy Melinda
Egy 70-200-assal a megszokott köröket futottam volna, maximum igyekeztem volna valami sporteseményre, esetleg koncertre ellátogatni, más kérdés, hogy amíg nálam volt, egyetlen meccs sem volt és a szabadtéri koncertek is szüneteltek a május 1. és gyermeknap közötti időszakban. Az 500-assal azonban mindenképpen valami komolyabb próbát szerettem volna, ami valóban közel áll a valódi felhasználáshoz. Itt kevés jelentősége van piacon fotózni (nem is voltam, hehe 🙂 ), vagy éppen a templombelsőt (na ezt azért nem hagytam ki, igaz, a szűk látószög miatt két részletet ragadtam csak ki), illetve épületeket. Ide kőkemény sportfotó kellene, esetleg autóverseny, meg persze természetfotó, csak hát ugye egyikben sem vagyok igazából jártas, másrészt meg honnan szedjek én most hirtelen rallyt, meg két sólymot 😉
Úgyhogy kicsit rá kellett tervezni most a tesztfotózásra…
Mondhatnám, hogy sosem fotóztam még 500 mm-es objektívvel, de ez csak részben igaz. Abból a szempontból igaz, hogy 500 mm-es fixszel még nem, abból a szempontból viszont nem, hogy a 150-600mm-es már járt nálam, ami ugye még több is, mint 500 mm. A két objektív tömegében hasonló ugyan, de minőségi eltérés egyértelmű a fix javára szól.
A zoomoknál ismertem a nagy gyújtótávolságnál előforduló nyitott blendés lágyságot, az erősebbnek mondható színhibát és a „csűrd fel az érzékenységet, vagy berázod” típusú fotózást, ezért nagyon kíváncsi voltam, mit is lehet elérni egy ilyen kőprofi objektívvel.
Az nem kérdéses, hogy kézből fotózni igazán nagy kihívás, nyilván kevesen is lesznek, akik így fogják használni. Az elképesztő nagy gyújtótávolság miatt rövid záridőre van szükségünk, a reciprok szabály szerint elviekben 1/500 mp, de a mai nagy felbontású szenzorok miatt a mikroberázások elkerülése érdekében érdemes 1 Fé-et ráhagyni, így 1/1000 mp lehet a minimum, ami biztonságot ad. Noha van képstabilizátor az objektívben, viszonylag kicsi az esélyünk rá, hogy 1/200 mp-cel berázásmentes képet készítsünk, pláne akkor, ha a témánk nem egy helyben áll, azaz követni is kell, vagyis fordítani is kell az objektívet, miközben igyekszünk valami épkézláb kompozíciót megtartani. Mindettől függetlenül maga a stabilizátor jó hatékonyságú, de mozdulatlan témánál is előfordul, hogy az 1/200 mp záridővel berázzuk a gépet.
Az objektívvel való komolyabb ismerkedést első körben állványról történő fotózással igyekeztem megtenni, jobb híján a Budapestre érkező, de a reptértől 50 km-re a pályára forduló repülőket fotózva. Az első tapasztalatok azt mutatták, hogy esti fényviszonyok között, nyitott blendén is remek élességű képek készíthetők. Ha ügyesen a témán tartjuk a fókuszmezőt, akkor az élességállítás kiváló sebességgel, nagyon rövid idő alatt megtörténik.
Ezt követték a statikus témák, többek között 5-6 méterre lévő nőszirmok, közelpontról fotózott díszhagyma, templomban oltár, illetve a szokásos dísztermi képet is elkészítettem, amelyből a képsarkok élessége is ellenőrizhető.
A valódi felhasználáshoz kicsit közelebb állt az, amikor egy fociedzésre látogattam ki. Itt a pálya széléről fotóztam a srácokat. A tapasztalatom az, hogy ilyen helyre az 500 mm már sok. Félpályán vagy azon túl jó, de közelebbre már túl hosszú. Nyilván egy autóversenynél is hasonló lehet a szituáció: a kanyarban beforduló járgányok még jól fotózhatók, de a közvetlen előttünk elsuhanó autókhoz már túl kicsi a látószög.
De szerettem volna még inkább a fő felhasználáshoz közelebb jutni. Noha a Sports széria tagja az 500mm f/4 DG OS HSM, tagadhatatlan, hogy a természetfotósok lehetnek a legfőbb célközönség.
Lányom heti egyszer lovagolni jár, ahol a tanyasi környezet és a közeli erdő elviekben jó terepet kínálhat. Vittem is az 500-ast boldogan. Először egy svenkelt képet akartam, ahogy elhaladnak a fenyőerdő előtt, ez azonban a túl hosszú záridő miatt nem sikerült (az 1/200 mp záridő és a svenkelős módra állított stabilizátor ellenére is csak mikroberázott képet sikerült lőni, amit így nem lett volna korrekt feltenni a tesztfotók közé).
Amíg ők a terepen lovagoltak, addig én szép tollazatú, legelésző (?) ludakat fotóztam, meg ha már ott voltam, akkor átsétáltam a közeli rétre is. Ahogy kiértem az erdőből, megpillantottam a távolban egy őzbakot. Már a keresőben láttam, hogy szép agancsa van, bár nem tűnt nagyon korosnak. Az első képek elkészítése után az LCD-n nagyított képként már jobban látszott, hogy valóban szép példányt találtam. Azt terveztem, hogy a rét közepén lévő facsoport takarásáig sétálok oldal irányba, majd becserkészem a vadat és közelebbi képeket is készítek. Az őzbak azonban túljárt az eszemben és még mielőtt kiértem volna a látómezejéből, már el is inalt jobbra.
Sebaj, gondoltam, majd találok még itt valamit. Így hát elindultam a kis facsoport felé. Pár száz méterrel később balra megpillantottam egy nőstényt, aki igyekezett elbújni a magas fűben. De ez nekem pont kapóra is jött. Tovább haladtam, csak a szemem sarkából figyeltem az állatot. Ő is figyelt végig engem. Sikerült elérnem a kiserdőt anélkül, hogy az őz elszaladt volna. Itt nyilván szem elől vesztettem, hiszen a fák és bokrok takarásában volt, de bíztam benne, hogy továbbra is feszült figyelemmel igyekszik felmérni az általam jelentett veszélyt. A facsoportot megközelítve óvatosan kihajoltam balra és a bokor alatt elnéztem abba az irányba, ahol az őzet gondoltam. Ott volt!
Rettentően elkezdett kalapálni a szívem, a pulzusom olyan 150 körül járhatott, de nem akartam húzni az időt, gyorsan felemeltem az objektívet és fotóztam.
Három expó után meg is lett az, amit el akartam készíteni. Látványos kép lett, legalábbis nekem tetszik. Persze bennem van az egész sztori, aki pedig csak a képet nézi, csak egy őzet lát. Remélem azért másnak is tetszik.
A lovaglás végén a visszatérő lovakat elengedték legelni, még ez is pont kapóra jött, róluk is készítettem fotókat, de itt már a 70-200/2,8-at is elővettem.
Épp megérkeztem a legelőre, amikor helikopter hangját hallom. Vagy talán kettőét? Nehéz volt megállapítani, az viszont feltűnt, hogy egyre hangosabb, már nagyon hangosan szólt, de sehol semmi nem látszott az égen. Volt egy érzésem, hogy most azonnal cserélnem kell objektívet és fel kell tegyem az 500 mm-est.
Le is cseréltem, éppen felegyenesedtem, amikor a fák mögött megpillantottam két katonai helikoptert. Gyorsan a szemem elé emeltem a gépet és lőttem, mint a japán turista!
Nem sikerült sok kép, sőt, gyakorlatilag kettő lett csak berázás nélküli, ebből egynél már elég távol van a gépmadár, így végül egy került be a tesztfotók közé.
Az eset után kuncogtam is magamban, hogy mégis van ilyen, létezik „a hülyék szerencséje”! 😀
Azért ha már ott voltam, nyilván a legelésző paci sem maradhatott ki!
Ennyivel azonban nem értem be, és az őzektől is vérszemet kaptam. Bár egyébként is terveztem, hogy valami madárfotózásra alkalmas helyet felkeresek, most már biztos voltam benne, hogy ezzel az objektívvel ezt nem lehet kihagyni!
Bátyám segítségével a Kolon-tó lett a kiszemelt helyszín, így hát a hétvége első napján fogtam a családot és elindultunk a Kiskunsági Nemzeti Parkba, hogy madarakat fotózzunk.
Előtte a szükséges engedélyeket igyekeztem beszerezni, mint kiderült, nem is kell engedély, viszont így is jó, hogy felvettem a kapcsolatot, hiszen hathatós segítséget kaptam a Nemzeti Park munkatársától, hogy hová is érdemes menni. Négy GPS pozícióm volt, ebből egyről tudtam, hogy ott nem fogunk tudni fotózni, de ha már ott vagyunk alapon azt is meg akartuk nézni.
Koradélután indultunk, a terv az volt, hogy fél 3, vagy 3 óra felé megérkezzünk az első helyszínre.
Elkészítettem a notebookon a Google segítségével az útvonaltervet, amelyből kiindulva ebéd után, 12:45-kor pattantunk kocsiba. Útközben még a D betűs cipőboltba visszavittünk még 3 pár cipőt, ami kb. 20 percnyi időt vett igénybe. Ennek a későbbieknél lesz jelentősége, egyelőre annyit jegyeznék meg erről, hogy ez be volt tervezve.
Nagyjából 2 óra felé érkeztünk meg a helyszín előtti utolsó településhez, ahonnan elviekben pár km-nyi aszfalt volt még hátra, majd egy viszonylag rövid földes, homokos út.
Emlékeztem rá, hogy egy benzinkút előtt kell balra kanyarodni, azután jön a földút, viszont a telefonon futó google navigáció jobbra irányított. Kicsit furcsálltam, de ki volt írva a parkoláshoz célba vett wellness központ neve, így nem tulajdonítottam ennek komolyabb jelentőséget. Arra kell menni és kész.
Igen ám, de az aszfalt út egyszer csak véget ért és átment földútba. Még ekkor nem sejtettem mi vár ránk, de mindenesetre gyanús volt, hogy semmilyen benzinkutat nem láttam és balra sem kellett kanyarodni.
Az út borzasztó minőségű volt, ne az átlagos földutakra gondoljunk, annál sokkal rosszabbra. Kb. mintha lánctalpasok járták volna ki a kemény földet, a kocsival kettesben alapjáraton haladva is olyan érzésem volt, hogy mindjárt szétesik alattunk a verda. Ám egyszer csak a hátunk mögött felbukkant egy kocsi, nem kicsit közeledve felénk. Hamar utol is ért bennünket, majd ahol alkalmam volt rá, le is húzódtam, hadd menjen. Elképesztő sebességgel előzött meg minket a német ipar remek crossovere. Na gondoltam is, a 19″-os felnik és a jó felfüggesztés azért megteszi a hatását, a kis olasz kocsikánkat nem ilyen terepre tervezték 🙂 .
A dolog pikantériája, hogy hiába voltak nagy kerekei és jó lengéscsillapítói a bajor motorgyár egyik gyöngyszemének, mivel gyaníthatóan a beépített navi nem nagyon tudta a pontos utat, így végül a hátunk mögött érkeztünk meg velük a ranch parkolójához. Szomorúbb a történetben az, hogy mi is rengeteget késtünk, hiszen valóban nem azon az útvonalon vitt minket a navi, amit elsőként kinéztem a notebookomon.
Utólag kiderült, hogy a Google app nem azt az útvonalat tervezi, amit az asztali böngészőben indított google térkép. Míg utóbbi 1,7 km-nyi földúton visz, kicsi aszfaltos kerülővel (86,9 km összesen), a telefonos google app 83,6 km-es utat tervezett, de 6,3 km földúttal (pedig nincs opció, hogy rövidebb, vagy gyorsabb utat szeretnék-e)! Ráadásul a rosszabbik fajtából!
Sebaj, du 3-ra ott voltunk a parkolóban, innen már csak pár kilométer séta. Gondoltam…
Nem vagyok egy nagy túrázó, a Nemzeti Parkokat sem ismerem, mondhatni fene gondolta volna, hogy a Kiskunságban homok lesz 😀 . Pedig az van, méghozzá jó süppedős. A bakancsom azért jó szolgálatot tett, így nem süllyedtem el teljesen bokáig a homokba, igaz, a teljes menetfelszereléssel úgy éreztem magam, mint valami katonai kiképzésen.
fotó: Irházy Melinda
Az előre bejelölt GPS pozíciók is hasznosak voltak, már persze ha folyamatosan a telefont kukkoltam volna. A késésünk miatt egyébként úgy terveztem, hogy az északabbra lévő pontot kihagyjuk, így nyerünk 3 km-t.
De hogy ne legyen annyira egyszerű a dolog, a kiszemelt leshez rossz helyen tértem le az útról (csak műholdkép alapján tájékozódtam) és pár száz méterrel később, amikor gyanús lett, hogy nem jó felé megyünk, akkor hiába próbáltam meg bekapcsolni a telefont, semmire sem reagált. Ekkor már tényleg úgy éreztem magam, mint aki az almába harapott ;). Egyszer történt már hasonló, akkor hosszas guglis keresés és youtube videók megnézése után meglett a megoldás, de ott erre nem vállalkoztam volna. Gondoltam majd a lányom telóját használjuk a navira, de a GPS pozíciók csak az én telefonomban voltak elmentve. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy feleségem emlékezett a mágikus gombkombinációra (home + főkapcsoló x mp-ig), ami újra életet lehelt a készülékbe.
A kis kitérő után végre jó úton jártunk. Már épp az utolsó kanyarban fordultunk be, amikor látunk az úton egy elakadt fehér kocsit. Hinnye, hát nem volt jó ötlet erre jönniük, de nekünk se 😉 Nyilván nem mehetünk el mellettük csak annyit mondva, hogy „ez ciki”. Már előre járt az agyam, hogy vajon hány percet vesztünk majd el itt. Közelebb érve aztán komolyodott a helyzet, mivel a tulaj srác felismerni vélt. Kicsit nekem is ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. Röviden jelezte, hogy az a bizonyos Györgyi keresztfia. A hölgyet valóban én is ismerem, de hogy a keresztfia ki is és honnan is kellene ismernem, az továbbra is talány maradt számomra. Aztán beugrott, hogy uszkve 10 évvel ezelőtt taníthattam, amikor még voltak óráim.
Ez a helyzet még inkább megpecsételte a dolgot. Az orránál felakadt, első kerekével mélyen a sárba süllyedt kocsit valahogy ki kellett volna szabadítanunk. A kerék alá faág dugdosás nem segített, a nyári gumin semmilyen komolyabb kereszt irányú bordázat nem volt és a vontatókötéllel is hiába ráncigáltuk a kocsit, miközben a tulaj igyekezett visszatolatni a mély gödörből.
Kicsit itt elvesztettem az időérzékemet, de bő fél órát tuti itt is eltöltöttünk, ha nem többet. Végül sikertelenül zárult a kocsi szabadításunk története, de mindenesetre telefonszámot cseréltünk, ha bármi segítség kellene még (elvileg úton volt a segítségük, ezért indultunk tovább).
Közben egyébként az is kiderült, hogy ez a GPS pozíció a nem használható les volt, így tovább kellett haladnunk.
Végül 16.45-re értünk az első helyszínre, ami tulajdonképpen az utolsó is volt egyben.
Itt egy pallóösvényen kellett bemennünk egy remek, épített madármegfigyelő épületig, amely kiváló lehetőséget ad a madarak fotózására. Már ha van erre kellő időnk.
fotó: Irházy Melinda
Az állványt felállítva és az objektívet felszerelve kezdődött a szokásos természetfotós tevékenység: a várakozás. Madarak jöttek, madarak mentek, de általában olyan messze, hogy az 500 mm ellenére is csak távoli képeket sikerült lőni. Egy alkalommal láttunk egy víz felett élelmet kereső madarat, de olyan gyorsan tovább állt, hogy esély nem sok volt arra, hogy lekapjam. Nem is lett meg az a kép, pedig szép lett volna.
Szitakötőt sikerült közelről lencsevégre kapni és a tavirózsák is boldogan álltak modellt nekünk, de sem a kócsagok, sem az ölyvek nem gondolták, hogy szeretnének szép képeket ajándékozni nekünk.
Pár kép azért készült a madarakról is, de nem gondolnám, hogy ezzel kimaxoltuk volna a helyben és az objektívben rejlő lehetőségeket.
<Viszont fotózás közben már azon is kellett gondolkoznom, hogy mikor induljunk tovább. A következő helyszínre azt írták, hogy érdemes megnézni, de a madarak ott távolabb vannak (gondoltam is, hogy ennél távolabb??). Idő és kép hiányában inkább maradtunk, ameddig lehetett. Viszont a naplementét a Csonka toronynál szerettem volna, ha ér, így a legszebb fények kezdeténél, 18.20-kor útnak indultunk vissza a kocsihoz. Ismét a már jól ismert bokáig érő homokban gázoltunk, de a késődélutáni lemenő Nap fényében úszó árvalányhaj látványa bőven ellensúlyozta fáradtságunkat.
Egyébként kicsit csalódott voltam, hogy nem sikerült olyan képpel eljönni, amit szerettem volna, pedig az épített les megadta ennek a lehetőségét. Viszont a rendelkezésre álló másfél óra nagyon szűk ahhoz, hogy egy magamfajta természetfotózásban tapasztalatlan ember meglője ott élete képét. Gyanítom, hogy erre még Máté Bence bérelhető lesénél is több időre lenne szükség.
A Csonka toronyhoz épp időben érkeztünk, egy dologra azért itt sem számítottam: az 500 mm-es objektívvel jó pár száz méterre kell menni, hogy beleférjen a képbe az építmény. Plusz a nálunk lévő 70-200/2,8-asokkal is jó lenne lőni.
Végül csak egy-egy képre maradt idő.
Hazafelé úton azon gondolkoztam, vajon másnap újra eljöjjünk-e, kicsit hamarabb. De végül abban maradtam magammal, hogy inkább egy másik helyszínt keresünk fel. Egy olyat, ahol még szintén nem jártam, pedig nincs is ennyire messzi.
Az elhatározásunkat tett követte, vasárnap délután Nagy Tamás barátom kalauzolásával elindultunk hát egy újabb helyszínre.
Kicsit kóvályogtunk az épülő M4-es miatt, de végül megtaláltuk a seregélyek és gurgyalagok kedvelt költőhelyét.
Itt össze is futottunk egy amatőr természetfotóssal, ő is a gyurgyalagok miatt utazott le. Rövid beszélgetés után aztán belekezdtünk a fotózásba.
Első körben a távolabbi madarakat próbáltam lefotózni a löszfal oldalában, de úgy tűnt, hogy nem a legjobb helyet választottam.
Lányom már ekkor jóval magasabban járt, irigykedve néztem, hogy onnan neki biztos jobb képei lesznek. Ő a 70-200-assal dolgozott, egy APS-C-s vázon, én meg gyűrtem a full-frame-et az 500-assal (a tesztfotók között az EOS 60D-s képeket ő készítette). Egyszer-egyszer levettem az állványról is az objektívet, kézből próbáltam a felettem repkedő madarakat lefotózni. Kis gyakorlás után még ez is sikerült.
Sokat azért nem vártam, így én is jobb helyeket kerestem.
Az utolsó pozíció volt a legkirályabb, ott állványt sem tudtam már használni, annyira kevés hely volt. Behasaltam egy bokor alá, az objektív végét kitoltam a löszfal végére, majd vártam, hogy visszajöjjenek a madarak. A fa, amelyen a madarak megpihentek, kb. 4-5 méterre lehetett tőlem, így igazán ideálisnak tűnt.
Lettek is végül remek fotók, amelyekkel nagyjából én is elégedett vagyok. Mondom nagyjából! 😉
Hazafelé újra találkoztunk a friss természetfotós ismerősünkkel, aki indulás előtt talált egy fán csapdába került fülesbagoly fiókát. Mivel ő nem ismerős a környéken, engem kérdezett, hogy tudok-e madármentő csapatot. Szegény kis bagoly a nyakánál akadt fel egy V alakú faágra, a testsúlya neki nyomta a fának, így a szárnyaival nem tudott rendesen felhajtóerőt kelteni. Azt láttam, hogy nincs túl magasan, így egy közepesen hosszú létrával akár le is lehetne hozni onnan, de ilyen nem volt épp a zsebemben. Tamás barátom viszont nem sokat teketóriázott, felmászott a vékony ágakon és számomra vakmerő bátorsággal leemelte a bajba jutott állatot a csapdájából. Ekkor viszont ő került bajba, hiszen egyik kezében a fülesbagoly, másik kezével meg kapaszkodott. De hogy onnan így lejöjjön, az esélytelen volt. Lányom mentette meg a helyzetet, aki felmászott utána és így már le tudta adni a madarat. De Tamásé az érdem a bátorságáért és a gyors helyzetfelismeréséért!
fotó: Irházy Melinda
fotó: Irházy Melinda
fotó: Irházy Melinda
Kalandos természetfotózásunk itt ért véget. Az eltelt két nap bőséges tapasztalatokat adott, nem csak az 500-as teléről, de a kiszámíthatatlanságról, a technikától való függésről, a bajba kerülésről és bajtársiasságról, a természet szépségéről, a természetfotósok kemény munkájáról, kitartásukról és természetesen a tiszteletről és bátorságról is.
Összességében igen pozitív benyomásom lett a Sigma 500mm f/4 DG OS HSM Sports objektívről. Gyors fókusz, nyitott blendén is remek kép jellemzi. Persze arra azért ügyelni kell, hogy igazán éles képet a mikroberázások kiküszöbölésével kapunk, így a záridőt érdemes állványon is 1/800 mp alatt tartani (tipikusan az 1/1250 mp volt az, ahol már nem nagyon találkoztam a tesztképek között mikroberázott képpel).
Részletes tesztünk itt olvasható:
https://pixinfo.com/cikkek/sigma-500mm-f4-dg-os-hsm-s-teszt/