Nagy fényerejű objektívek full-frame MILC-ekre

Az objektívtesztelés nem egyszerű feladat, főleg nem akkor, amikor egyszerre három is a kipróbálandók között van. Most így alakult, de legalább izgalmas termékek is kerültek a tesztpadra.


 
Talán nem először írok arról, hogy miért nem egyszerű az objektívekről jó tesztet készíteni (ha ez a rész nem érdekel, nyugodtan ugord át, a vonal alatt folytatom a konkrét termékekkel).
Tesztelni sokféleképpen lehet, a legszerencsésebb nyilván az, amikor egy tehetséges fotósnak odaadják két hétre, aki napi 24 órában az adott objektívvel foglalkozik, így aztán jobbnál jobb és látványosabbnál látványosabb fotók készülnek, amelyek bemutatják, hogy milyen szép fotókat lehet az adott objektívvel lőni.
Más kérdés, hogy az ilyen tesztekben többnyire kevés szó esik az optikai karakterisztikáról, ami persze nem is minden fotóst érdekel. Az viszont igen, hogy milyen rajza és milyen felbontása van. Márpedig a legtöbb ilyen jellegű tesztben én azt látom, hogy rekeszelve készülnek a fotók (pl. egy f/1,8-as portréobjektívnél F2,8-on). Nyilvánvaló, hogy ez így életszerű, hiszen senki sem fog végig nyitott blendén fotózni egy objektívvel, azonban a legnagyobb kérdés úgyis az, hogy mit tud nyitott blendén. Rekeszelve minden objektív tud éles képet alkotni…

A másik eset az, amikor fogják az objektívet, rárakják egy valamilyen vázra, lőnek vele sagitális és meridián vonalakat, majd egy arra alkalmas szoftverrel kiértékelik a kapott képeket, majd megállapítják, hogy ilyen vagy olyan blendén ekkora vagy akkora a felbontás (tipikusan egy dirac-impulzust keresnek, amit persze optikailag kell elképzelni, a kérdés az, hogy ezt a dirac-impulzust hogyan tudja leképezni az objektív és a gép). Az ilyen Imatest szerű méréseknél viszont figyelembe kell venni, hogy itt a fényképezőgép felbontása, a szenzor kialakítása (AA szűrős, vagy anélküli), az alapszínszűrő felépítése (Bayer, vagy X-trans) is befolyásolja a mérési eredményeket, ahogyan az utólagos élesítés is igen komolyan beleszól. Utóbbi ráadásul azt is jelenti, hogy két különböző RAW konverterrel is két különböző értéket kapunk. A végén pedig kapunk egy számot, amiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy kellőképpen jellemzi az objektív képességeit, adott esetben pedig még arra is gondolunk, hogy összehasonlítjuk ezt a számot egy másik objektívével és ami nagyobb, az lesz a jobb.
Óriási tévedés azt gondolni, hogy ezek a tesztek így összehasonlíthatók. Még ha azonos verziójú RAW konvertert, mindig azonos vázat, mindig azonosan precíz fókuszt is használnánk, az objektívek között is van minőségi szórás, így simán lehet, hogy egy kis mértékű eltérést csupán az okoz, hogy az egyik objektív jobban passzolt az adott vázhoz, mint a másik (mert ugye mint tudjuk, a szenzorok sem mikron pontosságra mindig azonos távolságra és tökéletesen párhuzamosan vannak beállva a bajonettől, azaz könnyen adódhat akár abból is életlenedés a képsarkokban, hogy nem sikerült a gyártónak tökéletes párhuzamosságot létrehozni a szenzor és a bajonett között, vagy épp két egymást követő gépnél két mikronnyi eltérés van a szenzor-bajonet távolságnál). Bizony egy 40-50 Mpixel felbontású szenzornál már ezek is komoly eltéréseket okozhatnak egy olyan mérésnél, ahol csupán egy dirac-impulzust keresünk. Lehet, hogy szemre fel sem tűnne, de ha már számszerű adatokba váltjuk az élek megjelenését, már látható eltérések jönnek ki – akkor is, amikor nem kellene…

Azt már biztosan tudja mindenki, hogy annak ellenére, hogy (állítólag 😀 ) mérnök volnék, nem tartom szerencsésnek az objektíveket számokba fojtva tesztelni. Inkább valahol a két előbb említett tesztelési metódus keverékét szeretném alkalmazni.
Egyrészt igyekszünk a tesztjeinkben a lehető legtöbbet megállapítani az optikai karakterisztikáról (színhiba, torzítás, bokeh, vignettálás, közelfényképezés, stb.), ugyanakkor szeretnénk látványos fotókat is készíteni, amire speciel nem minden esetben van lehetőségünk, bár a legújabb modellünk igen segítőkész, ezúton is köszönjük Kata áldozatos munkáját!

Így tehát a nyitott blendés rajzolattól a szűk rekeszig, a képközéptől a képszélekig, a jellegzetes témáktól a statikus „tesztképekig” lehetőség szerint megpróbálunk bőséges tesztanyagot biztosítani az otthoni elemezgetéshez.


A most nálunk járó három objektív egy új korszak első fecskéi. Miről is van szó? Tükör nélküli full-frame szenzoros fényképezőgépek már régóta készülnek, ennek úttörője a Sony már komoly múltra tekint vissza és igazság szerint már ott tartunk, hogy egyáltalán nem drágább egy használt full-frame MILC-et beszerezni, mint egy használt régi full-frame DSLR-t. Más kérdés, hogy objektív választékban még a DSLR-ek előnyben vannak, de pont ezen dolgoznak az ún. harmadik gyártók (3rd party – azok, akik fényképezőgépet nem, csak objektíveket készítenek). Igaz, a Sigma ebből a szempontból csak érintőlegesen nevezhető harmadik gyártónak, hiszen ők fényképezőgépeket is készítenek, amelyből ráadásul hamarosan megjelenik az első full-frame szenzoros MILC is (igen, L bajonettel).
A Sigma mellett a Tamron is készít már E bajonettre objektíveket, így most tőlük is kaptunk egy Sony E vázra való objektívet.

A Tamrontól a 28-75mm f/2,8 Di RXD objektív érkezett, míg a Sigmától a 35mm f/1,2 DG DN Art és a 45mm f/2,8 DG DN Contemporary modellt kaptuk, amelyek az E bajonett mellett az L bajonettre is készülnek (a Panasonic S1R, illetve a közelgő Sigma full-frame MILC is ezt a bajonettet használja).

A Tamron 28-75mm f/2,8-at kézbe fogva érdekes érzés keríti hatalmába az embert. Annyira kicsi és annyira könnyű, hogy nehéz elhinni, hogy ez tudja az f/2,8 fényerőt. Inkább egy hobbi kategóriás f/4-esnek gondolnánk.
A teszt során azonban megbizonyosodhattunk róla, hogy brutális képességű, olyan penge éles képeket ad nyitott blendén, hogy elképesztő. Persze nincs tökéletes objektív, így itt is vannak olyan tulajdonságok, amik miatt valamilyen szinten kompromisszumra kell kényszerülnünk. De legalább nem megfizethetetlenül drága 🙂

A Sigma 35mm f/1,2 DG DN Art hozza a szokásos Art csúcsminőséget, amely mellett még a fényerő is kiemelkedően magas. Brutális egy objektív, erre már nem lehet azt mondani, hogy kicsi lenne, viszont az f/1,2 fényereje ellenére nem is lehetetlenül nehéz (épphogy eléri az 1 kg-ot). Az ára mondjuk elég húzós, de cserébe nyitott blendén is pengeéles tud lenni. Hogy itt mi is lesz a kompromisszum? Gyanítom már mindenki tudja, hogy az egyik az ára. További részletek a hamarosan megjelenő cikkünkben lesznek olvashatók.

A harmadik tesztalanyunk a Sigma Contemporary (azaz kortárs) besorolást kapott 45mm f/2,8 DG DN, ami első ránézésre egy remek kis retró objektív. 45 mm-en az f/2,8 egyébként nem számít kiemelkedően jónak, sőt még átlagosnak sem, kicsit inkább átlag alatti (az átlag úgy f/2 környékén van). De gondolhatjuk azt, hogy így lehet könnyű és olcsó.
Nos, a három objektív közül ez volt az egyetlen, ami csalódást okozott, ugyanis hiába kicsi maga az objektív, a retro kialakítás és a fém tubus miatt nem maradt a pehelykönnyű objektívek kategóriájában (napellenzővel közel 300 grammot nyom). Gondolhatnánk, hogy cserébe ez is pengeéles képet ad nyitott rekesznél. Itt azonban nem így van: sajnos igen erős belágyulással kell szembe nézzünk nyitott blendén. Annyira azért nem vészes a helyzet, mint a híres/hírhedt Canon EF 50mm f/1,8-nál, de így is elég jelentős. Mondhatni meglepően lágy. Ez azonban csak teljes felbontásban, pixelpeeperkedve vehető észre, valószínűleg normál felhasználás során nem lesz zavaró.
Mindenesetre azért érdemes fejben tartani, hogy nagyon nagy nyomatoknál ez már látszódhat.

Tesztjeink október közepétől lesznek olvashatók, de hogy addig se csak a szócséplésem legyen olvasható, íme egy-egy fotó a tesztobjektívjeinkkel:

Sigma 35mm f/1,2 DG DN Art @F1,2:

Sigma 45mm f/2,8 DG DN Contemporary @F2,8:

Tamron 28-75mm f/2,8 Di RXD @F3,2:


Fotó: Irházy Melinda

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

2 hozzászólás a(z) Nagy fényerejű objektívek full-frame MILC-ekre bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük