Amióta megvan a halszem objektívem, érik bennem a gondolat, hogy ha arra járok, készítek egy jó kis csillagjárásos fotót a Kőröshegyi völgyhídról. A tervek most félig-meddig megvalósultak.
A történet elég egyszerű: régóta vágytam már egy csillagjárás képre, de a 40D-mhez nem volt távkioldóm, miután azonban a 60D-hez ismét használható a 300D vezetékes kioldója, megnyílt előttem a lehetőség 🙂
Miután kitaláltam, hogy a völgyhíd délre fekvő részéről kell majd fotót készítenem, már csak egy arra alkalmas időt kellett kivárni. Feltétel volt persze az, hogy ne legyen fent a Hold, illetve hogy ha nincs is fent, ne legyen erős fényszennyezés.
Bár tartottam tőle, hogy Balatonföldvár fényei majd elrontják a játékom, azért belevágtunk.
A Balatonra kedden érkeztünk, aznap este azonban elég felhős égboltot fogtunk ki, így a projektet egy nap erejéig jegeltük.
Bár szerdán már nagyon szerettem volna menni, sajnos az időjárás ismét közbeszólt, megérkezett egy viszonylag enyhe, de mégis esőt hozó hidegfront. Így hát ez a nap is elúszott. Azért mobillal egy kedves kis képet sikerült összehozni (persze ilyenkor nincs nálam a gépem 🙂 ).
Csütörtökön aztán a hidegfront után kristálytiszta égboltra ébredtünk, így a remény is újra felcsillant. Egész nap azon agyaltam, vajon összejön-e, sikerül-e végre elmennünk a régóta vágyott fotózásra.
Este 8-kor aztán bizonyosság vált: működni fog a dolog.
Összepakoltunk és kis családommal együtt nyakunkba kaptuk Somogy enyhe dombságát.
A célhelyszínre megérkezve elsőként a legjobb pozíció keresésébe fogtam, több pontot is kipróbáltam, mire végül megtaláltam az ideálisnak mondható helyet, ráadásul az úttól nem is messze.
Háromnegyed 11-kor sikerült elkezdeni a hosszú expozíciós felvételek készítését. Úgy kalkuláltam, hogy 8 perces expókat lövök ISO100-on és F8 blendével, hogy a fényszennyezés ne érvényesüljön annyira. Az első képek bíztatóak voltak, így hát folytattam a 8 percenkénti expóindítást.
Időközben jelentősen lehűlt a levegő, elég keményen fáztam, pedig felöltöztem rendesen. Na jó, kabát nem volt rajtam, de melegítő alul-felül megvolt, mint kiderült, ez még kevés volt.
Úgy éjfél tájékán az egyik expónál véletlenül nem benyomtam, csak megnyomtam a távkioldó gombját, ami a folyamatos, B-módú expozíció helyett 30 mp-est készített. Sebaj, gondoltam, az a 30 mp kihagyás nem lehet túl vészes. Persze mint utóbb kiderült, azért elég jelentősen látszik a csillagok járásának folytonosságán, sőt, még az expók eleje/vége is. A következő 8 perces expó végén azért rászántam pár másodpercet, hogy ellenőrizzem az utolsó képkockát.
Meglepetésemre a képen nem láttam csillagokat. Néztem az expóidőt, az rendben. Elkezdtem visszafelélapozni, hogy megtaláljam, hol romlott el valami. 4 képpel hátrébb aztán meglett a probléma okozója: az a kép, amit láttam, egy iszonyat párás valami volt. Gyorsan ránéztem hát az objektív frontlencséjére a lámpámmal: hát nem bepárásodott mint állat?
Ezzel aztán lőttek a csillagjárás projektnek. Sebaj, tapasztalat szerzésnek remek volt.
De ha már ott voltunk, benne volt az ujjamban az éjszakai égbolt megörökítésének vágya is, pláne, hogy egészen szépen látszott a Tejút.
Elsőként csak a völgyhíddal átellenes oldalon, délre néző dombokat céloztam meg, az expóidő persze már nem lehetett túl hosszú, 30 mp-cel próbálkoztam, ISO6400 érzékenységgel és F5,6 blendén. Az eredmény egész jó lett, bár még azért lehetne világosabb. A képet azonban kevésnek éreztem, konkrétan a Tejút szépen megvolt, de egyéb érdekesség híján kicsit üresnek éreztem a fotót, így hát következő lépésben átgurultunk a völgyhíd Balaton felöli oldalára.
Itt kerestem egy arra alkalmas fát előtér gyanánt, s már készülhetett is életem első éjszakai égbolt képe.
Azt hiszem szerencsém volt, mert egész elfogadható eredményt sikerült összehozni.
Ha még ráadásul f/2,8-as halszemem lenne, amivel még fényerőn is bátran lehetne dolgozni, olyan képek születnének, hogy a könnyünk is kicsordulna a gyönyörűségtől 🙂
Konklúziónak azért két dolog fogalmazódott meg bennem:
1.) a csillagjárás fotózás rettentő unalmas dolog
2.) a rövidebb expozíciós idejű, de a csillagokból/égboltból több részletet megmutató fotók sokszor mutatósabbak tudnak lenni, mint a koncentrikus körök mentén csíkozó csillagjárás képek .
Még az is megfordult a fejemben, hogy a csillagjárás fotózás azért alakult ki, mert a régebbi gépekkel nem lehetett olyan nagy érzékenységet használni, amely a kevésbé fényerős objektívekkel is lehetővé teszi a bemozdulásmentes égbolt fotózást.
A fentiek persze messze nem profi megoldások, s jómagam sem vagyok még amatőr szinten sem csillagász, s ezt az egészet csak most kezdtem élvezni, de a kezdeti kedvező eredmények azt hiszem további fotózásokat inspirálnak majd 🙂