Életem első tájfutása –
avagy sosem késő elkezdeni

Hétvégén hazajöttek tesómék, s már jópár héttel ez előtt írt mailt a sógornőm, hogy volna-e kedvünk elmenni Pusztavacsra, ahova ő tájfutni megy. Akkor még nem tűnt túl érdekesnek a dolog…

Amikor az e-mailt olvastam, nem is jutott eszembe, hogy én tájfutásra benevezzek. Egyrészt fogalmam sem volt mi ez, másrészt inkább a környék látnivalóit nézegettem neten, hátha van valami jó fotótéma a környéken.
Bár Pusztavacs az ország közepe, mégsincs nagy durranás, így amellett döntöttünk feleségemmel, hogy ezt most kihagyjuk (viszont egy lájtosabb túrára én mindenképpen beneveznék).

A hét vége felé azonban beugrott, hogy ha már úgyis annyira mozgáshiányom van (marhára nem jó egész nap a gép előtt ülni és koptatni a tasztot, csak hízik tőle az ember és tunyul 🙂 ), miért is ne mehetnék ki futni.
Nem tájfutni, csak úgy futni a mozgás öröméért.

Szombaton reggel felkeltem 8 felé és bementem gyorsan fotózni a városba a tesztgéppe, hogy a vasárnapi indulást ne kelljen ezzel késleltetni. Piac ugyanis nincs hétfőn, kedden és szerdán suliban vagyok, szóval marad a hétvége e tesztképek elkészítésére (vagy a csütörtök, de tapasztalatból tudom, hogy nem szabad az utolsó pillanatra hagyni).
Be is mentem a városba, lőttem 4 képet a reftemplomról, aztán le is merült az akksi 😛 .
Na a jóanyád, de jókor.
Puffogva hazamentem és már terveztem is, hogyan lehet majd vasárnap megoldani a fotózást is, meg az időben indulást is.

Vasárnap reggel deja-vu érzésem volt a 8 órás keléssel és a városba indulással, kezemben a géppel 😛 .
Most már nem bíztam a véletlenre, fullra töltött akksival indultam el.
9 óra után pár perccel már végeztem is és indultunk együtt Pusztavacsra.
Melit nem vittem, egyrészt mert lövésem nem volt, milyen ez az egész, másrészt nem akartam tesóm nyakába varrni amíg én futkározok. Legközelebb viszont tuti viszem.

Megérkezéskor már annyian voltak, hogy alig találtunk parkolót. Láttunk résztvevőket Salgótarjánból, Székesfehérvárról, sőt Ágfalváról is.

Fél 10 körül indult a futás, előtte sógornőm kolléganője elmagyarázta a lényeget, aztán nekiindultunk. Én csak úgy futkároztam mellettük, mögöttük, legalábbis az első ellenőrző pontig.
Na kb. ott tetszett meg a dolog, meg ott, amikor megnézték, hogy most akkor merre és hogyan, milyen tereptárgyak vannak, melyik utat is érdemes választani: átvágni a susnyáson, rövidítve a távot, vagy kerülni és inkább a gyorsabb haladásra alkalmas úton tovább haladni.
A 2. pontnál már le is fotóztam magamnak a térképet (mert ebből csak 1 volt, hiszen én valójában nem is neveztem), s a kis Nikon Coolpix S70 nagy LCD-jén néztem akár futás közben is. Bár tájolóm nem volt, nagyon nem is volt rá szükségem, elég könnyű terep volt, sok úttal. Kétszer persze eltájolódtunk, de végül mindig megtaláltuk a helyes irányt. A 3,3 km-es nettó távot végül 51 perc alatt teljesítettük 🙂 . Hát nem egy világcsúcs, de nem is az idő volt a fontos.
Baromira megtetszett a végére, annak ellenére, hogy az utolsó ellenőrzési pont előtt 5 méterrel csodásan belegázoltam egy királydinnye bokorba és mindkét lábam telement a mocsokkal.
Már csak 200 méter volt a célig, úgyhogy nem kezdtem neki tökölődni, hanem belehúztam. A célfotót pont lekéstem 2 másodperccel, így csak egy „beállított” célfotót tudtam lőni a csapattársaimról 😛

Még pár percet beszélgettünk meg pihentünk ott, aztán indultunk haza, bár útközben még megálltunk Albertirsán, meg Cegléden a fürdőnél, geocacheing-elni.
Fürdőnél találtunk gyönyörű oldtimer-eket. Plymouth, meg Cadillac, meg volt még egy harmadik, de arra már nem emlékszem.

Szóval remek kis kirándulás volt, kár, hogy nincs ilyen program sűrűbben a környéken, mert ezért mondjuk nem autóznék át a Dunántúlra, annyira még nem vagyok megszállott 😀

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük